Múlt–Jelen–Jövő: hogyan formálhatjuk újra az örökségünket?

„Valami nincs rendben velem – de lehet, hogy csak túlreagálom?”
„Le kéne ásni a családi múltba – vagy jobb, ha nem bolygatom?”
„Jó lenne beszélni róla – de mi van, ha ezzel másokat bántok?”

Sokan ismerjük ezeket az érzéseket – különösen akkor, ha olyan történelmi traumák hatnak ránk láthatatlanul, mint a holokauszt. A másod- és harmadgenerációs leszármazottak gyakran olyan lelki terheket hordoznak, amelyeknek nem is mindig tudják az eredetét. Mégis hatnak: a kapcsolataikban, a szorongásaikban, az önértékelésükben.

Dr. Forrás-Biró Aletta szakpszichológus hosszú évek óta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. A Lauder Iskola igazgatóhelyetteseként és a Zachor Alapítvány munkatársaként is aktívan részt vett a társadalmi emlékezet formálásában, miközben egyéni pszichológusi praxisában rendszeresen találkozik túlélők leszármazottaival. Tapasztalata szerint a holokauszt öröksége gyakran generációkon átívelő, mégis alig kibeszélt hatásokkal jár. Ez a felismerés vezette oda, hogy 2023-ban kollégájával, Richter Sándorral közösen elindította a Múlt–Jelen–Jövő csoportot. A kezdeményezés célja, hogy biztonságos térben segítse a holokauszt örökségének feldolgozását és újraértelmezését a leszármazott generációk számára.

Miért fontos számodra ez a munka?

Gyakorló pszichológusként határozottan úgy érzékelem, hogy szükség van erre a munkára. A túlélők leszármazottai sokféleképpen sérülhettek, és az őket érő hatásokra sokféleképpen reagálhattak. Úgy látom, mindig vannak olyanok, akik éppen most, egy adott pillanatban kezdik szükségét érezni annak, hogy kezdjenek valamit azzal, ami a holokausztból őket érinti.

Milyen érzelmi vagy viselkedéses lenyomatok jelenhetnek meg a családi traumák hatására akár generációkkal később is?

Sokféle módon megnyilvánulhat a trauma utóhatása, a lenyomat nagyon kifejező szó itt. Megjelenhet családi diszfunkciókban, szülői attitűdökben, mondjuk túlféltésben vagy érzelmi elérhetetlenségben, de akár tabusításban, elhallgatásban is. Rögzülhetnek olyan szokások, amelyekre valahogy nincs magyarázat és egy ponton túl akadályozzák a család adaptív működését. Sokszor nehéz az egyéni életsorsot elválasztani a kollektív traumától.

Honnan sejthető, ha valakinek a nehézségei családi múltban gyökereznek? Mit lehet ilyenkor tenni elsőként? 

Az ember ezt nem feltétlenül ismeri fel – és érdemes itt jelezni, hogy a családi örökségből eredő nehézségek nemcsak a túlélők családjaiban fordulnak elő.

Az ember először azt érzi, valami zavarja, valahol elakadt és nehezen vagy nem tud továbblépni. Lehet, hogy nem tudatosul benne, hogy ez az elakadás összefügghet azzal, mi történt a szüleivel vagy a nagyszüleivel a holokauszt alatt – és természetesen az is előfordulhat, hogy a problémái másból fakadnak. De az biztos, hogy mindenképpen érdemes szakember segítségét kérni, ez lehet egyéni pszichológiai munka, valamilyen csoport, mentálhigiénés segítség, nincs általános recept.

Sokan félnek szembenézni a családi múlttal. Mit tapasztalsz: inkább megkönnyebbülést hoz a tudatosítás vagy újabb terheket?

Én mélyen hiszek abban, hogy a szembenézés és átdolgozás könnyebbséget hoz – és ezt a tapasztalatok is megerősítik. A szembenézés ugyanakkor nem könnyű. Általában is tudjuk, hogy önmagunkon dolgozni nehéz, kihívásokkal teli és bizonyos élethelyzetekben akár fájdalmas is lehet. Ezért fontos szerintem, hogy ki-ki akkor lépjen közelebb ehhez a témához, amikor úgy érzi, szüksége van erre, és készen áll rá.

Mit tehet a szülő, ha a gyerek viselkedésében nehezen érthető minták jelennek meg – felmerülhet a transzgenerációs trauma lehetősége?

Nagyon sok minden lehetséges, de nem feltétlenül közvetlen az összefüggés. A viselkedési nehézségek mögött számos tényező, illetve ezek összjátéka állhat, a vizsgálódást érdemes az egyszerűbbektől kezdeni. Természetesen számít, ha a szülő érintett transzgenerációs traumában és ezt ő maga nem dolgozta át. Ilyenkor a gyerek jobban ki van téve ennek a hatásnak. Ez esetben inkább a szülőnek ajánlunk terápiás munkát, illetve nevelési tanácsadást, esetleg családterápiát.

Mi történik egy párkapcsolatban, ha az egyik fél transzgenerációs traumát hordoz, a másik viszont nem? Hogyan lehet ezeket a különbségeket együtt kezelni?

Persze, hogy tönkretehet egy kapcsolatot a múlt traumája – főleg, ha az egyik fél számára ismeretlen, és nehéz is beszélni róla. A trauma emésztetlen darab a múltból, és ha maga az érintett sincs tisztában azzal, mennyi mindenre kihat a mindennapi viselkedésében, az a párja számára zavaró, akár érthetetlen is lehet. A kapcsolat sokat nyerhet, ha az érintett elkezd dolgozni a trauma utóhatásaival, de ehhez a másik fél empátiája és nyitottsága is szükséges.

Fontos, hogy egy kapcsolatban ahhoz is tudjunk viszonyulni, amit nem értünk a másikban. Ehhez azonban az is kell, hogy magunknak meg tudjuk fogalmazni, mi nehéz számunkra, mire vagyunk érzékenyek. Különösen nehéz ez azoknak, akik olyan családból jönnek, ahol a holokauszt traumájáról nem beszéltek, tabuként kezelték – így ők maguk sem feltétlen tudják könnyen elmondani, mit hordoznak. 

“Megszabadulhatunk” valaha a múlt terheitől, vagy inkább megtanulunk együtt élni velük? Megtörhető-e valaha a családi traumák generációkon átívelő láncolata?

Mindenképpen megtörhető, én ezt gondolom és ezért dolgozom – de nem tehető semmissé, meg nem történtté, ez nem is lehet a cél. Én mélyen hiszek abban, hogy a transzgenerációs trauma megtörhető, és azt tapasztalom, hogy van, akit pont ez motivál abban, hogy dolgozzon magán, hiszen nem akarja továbbadni a gyerekének azt, ami neki jutott, amivel régóta kínlódik. Ez nem varázsütésre történik, hanem fokozatosan, annak a lelki munkának a révén, amit az ember a saját önfejlesztésébe beletesz.

Lehet-e a múltban erőforrást találni? Lehetséges-e építkezni a trauma örökségéből – nemcsak túlélni?

Feltétlenül lehet, pontosan ezért érdemes mindezzel dolgozni. A korábbi narratíva újraírása fontos erőforrás lehet az élethez.

Mit tapasztaltál a Múlt–Jelen–Jövő csoport során? Mi segítette/segíti leginkább a résztvevőket a feldolgozásban? Miért fontos a közösségi tér ebben a munkában? 

Dolgozom érintettekkel egyéni pszichológiai ellátásban is, hiszen van, hogy valakinek éppen arra van inkább szüksége. A csoport másféleképpen hat, hiszen ott az egyéni tapasztalat megosztható, a csoporttársak tapasztalatára is lehet reagálni. A csoport egy olyan biztonságos tér, ami mást is tud adni, mint egy egyéni terápia. Az együttes, közös feldolgozás során rendkívül fontos a sorsközösség megtapasztalása és a csoport támogató jellege.

Mit tanácsolnál annak, aki sejti, hogy a múlt hat rá – de még nem biztos benne, hogy segítséget kérjen?

Amikor az ember nehézséget érzékel, akkor érdemes végiggondolni, mit tud maga rendezni és mihez érdemes segítséget kérni, szakemberhez fordulni. Utána lehet arról gondolkodni, kinek mire van éppen szüksége: egyéni megsegítésre, akár pszichoterápiára, vagy csoportra, amely nagyon sokféle lehet - a Múlt-Jelen-Jövő csoport az egyik lehetőség.

További információkat a csoport indulásáról és jelentkezésről ITT olvashattok.